Valamikor régen- vagy nem is olyan régen- volt egyszer egy falu. Nagy-Woottonnak hívták, hisz kétségtelenül nagyobb volt, mint a néhány mérföldnyire fekvõ Kis-Wootton. Hogy különleges falu lett volna? Talán nem. Mégis, az biztos, hogy réges - régóta élt itt egy szokás, mely megkülönböztette az összes többi falutól a kerek világon. Huszonnégy évente ugyanis itt tartották meg a Jó Gyerekek Lakomáját, ahol a Szakács felszolgálta a Nagy Tortát. Gyönyörû torta volt az, cukormázzal bevont, édes és hatalmas; nem is csoda hát, hogy a gyerekeknek, még sokáig összecsordult a nyál a szájukban, ha visszagondoltak rá. Ám történt egyszer, hogy a Nagy Torta õsi receptjét egy botcsinálta Szakács új összetevõvel egészíti ki: egy tündércsillaggal. Nem tudta, hogy az a gyermek, aki lenyeli a csillagot, megkapja a tündérek nyughatatlan vándorlelkét csakúgy, mint a jogot, hogy beléphessen Tündérországba.
Évek teltek el, s a hajdani kisfiúból lett kovácsmester- kinek különös csillag díszíti a homlokát - most útra kél, hogy megkeresse a mesék tündéreit.

A hátsó borítón:

Tolkien neve az olvasók emlékezetében összefonódik a letehetetlen könyvekkel, egy tisztább világ emlékeivel, a Mesével. Aki olvasta A babó, A gyűrűk ura vagy éppen A szilmarillok című könyvet, valószínűleg sajnálta, hogy véget ért. E könyvvel egy rövid időre ismét visszatérhetünk ebbe a képzelt, mégis oly valós világba.
Egy aprócska varázscsillagnak köszönhetően különleges tehetségű mesterré fejlődik a kisfiú, aki evett a tortából... És a tehetség kötelez, és nem csak kellemes dolgokra, és nem csak akkor, ha akarjuk. És a tehetséget és a tudást tovább kell adni. Régi örök igazság ez.

Biztos, hogy csak a mesében vannak varázscsillagok? Figyeljünk egymásra, hátha ott a jel.